ANDY WEIR: A TOJÁS
Fordította: Fábián László
Úton voltál hazafele, amikor meghaltál.
Autóbaleset volt. Semmi említésre méltó, mindazonáltal mindenképpen halálos volt. Magad mögött hagytál egy feleséget és két gyereket. A mentősök mindent megpróbáltak, de nem sikerült megmenteniük. A tested annyira szétroncsolódott, hogy higgy nekem, jobb, hogy így történt.
Ezután találkoztál velem.
„Mi… mi történt?” – kérdezted. „Hol vagyok?”
„Meghaltál.” – közöltem veled a tényt. Nem láttam értelmét a mellébeszélésnek.
„Ott volt egy… teherautó, ami csúszkált az úton…”
„Aha.” – mondtam én.
„Meg… meghaltam?”
„Aha. De ne érezd magad rosszul emiatt. Mindenki meghal.” – válaszoltam.
Körbenéztél. A semmiség vett körül. Csak te és én voltunk ott.
„Mi ez a hely? Ez lenne a túlvilág?”
„Többé-kevésbé.”
„Te vagy Isten?”
„Bizony, én vagyok Isten.”
„A gyerekeim… a feleségem… Mi lesz velük? Rendben lesznek?”
„Látod, ezt szeretem én látni. Éppen most haltál meg és mégis a családod miatt aggódsz. Ez egy igazán szép dolog.”
Csodálkozóan rám néztél. Nem úgy néztem ki számodra, mint egy isten. Inkább, mint egy sima ember. Férfi, de lehet, hogy éppenséggel nő. Esetleg valami homályos hatósági személy. Sokkal inkább egy átlagos nyelvtan tanár, mint a mindenható.
„Ne aggódj.” – válaszoltam. „Rendben lesznek. A gyerekeid emlékeiben mindig a tökéletes szülőként fogsz létezni. Nem volt idejük kialakítani még magukban a lenézés semmilyen formáját az irányodban. A feleséged kívül sírni fog, de belülről meg lesz könnyebbülve. Legyünk őszinték, a házasságod már szétesett. Ha az vígasztal, mély bűntudatot fog érezni amiatt, mert megkönnyebbülve érzi magát.”
„Óó…” – mondtad te. „Most akkor mi fog történni? Megyek a Mennyekbe, vagy a Pokolra, vagy valami?”
„Egyik sem. Újra fogsz születni.”
„Ah, szóval a hinduknak volt igaza.”
„Minden vallásnak igaza van a maga módján. Gyere, sétáljunk.”
Mellettem jöttél, ahogy együtt lépdeltünk át az ürességen keresztül. „Merre megyünk?”
„Igazából semerre, csak jó sétálni, miközben beszélgetünk.” – válaszoltam.
„Szóval akkor mi a lényeg? Ha újjászületek, akkor csak egy üres papírlap leszek, igaz? Egy kisbaba. Az összes tapasztalatom és minden, amit tettem ebben az életemben, nem fog már számítani?”
„Nem úgy van az! Benned van minden tudása, az összes tapasztalata az elmúlt életeidnek. Csak most éppen nem emlékszel rájuk.”
Megálltam és megfogtam a válladat. „A lelked sokkal csodálatosabb, gyönyörűbb és hatalmasabb, mint azt te valaha el tudnád képzelni. Az emberi tudat csak egy parányi részét képes felfogni annak, hogy ki is vagy igazából. Mintha benyúlnál az ujjaddal egy pohár vízbe, hogy megnézd, hideg-e vagy meleg, ugyanúgy teszed bele egy nagyon kicsi részedet a testedbe, hogy amikor kihúzod, meglegyen a tapasztalatod, amire kíváncsi voltál.”
„Ember voltál 48 hosszú évig, szóval még nem tágult vissza a tudatod és nem érzed a mérhetetlen tudatosságod. Ha elegendő időt töltenénk itt, akkor elkezdenél emlékezni mindenre. De ennek két élet közt nincs túl sok értelme.”
„Hányszor születtem újra eddig?”
„Hát… nagyon, nagyon sokszor és nagyon különböző életekben. Ez alkalommal egy kínai parasztlány leszel időszámításunk után 540-ben.”
„Hogy mondtad?” – néztél rám megrökönyödve. „Visszaküldesz az időben?”
„Hát, így is mondhatjuk bizonyos nézőpontból. Az idő, ahogy te ismered, csak a te univerzumodban létezik így. A dolgok máshogy működnek ott, ahonnan én jöttem.”
„Miért, honnan jöttél?”
„Óh igen… Szóval én valahonnan jöttem, valahonnan máshonnan. Vannak mások is olyanok, mint én. Tudom, hogy tudni szeretnéd, milyen ott, de hidd el nekem, nem értenéd még meg.”
„Ah…” – reagáltál egy kicsit csalódottan. „Várjunk csak! Ha én újjászületek más helyekre és más időben, akkor én kapcsolatba léphetek saját magammal bizonyos helyzetekben?”
„Természetesen és ezt meglehetősen sokszor meg is teszed. Viszont mindkét élet csak a saját életére tudatos, szóval észre sem veszi, hogy éppen ez történik.”
„Akkor mi a lényeg ebben az egészben?”
„Most komolyan?” – kérdeztem én. „Most komolyan megkérdezed tőlem az élet értelmét? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit közhelyes?”
„Hát, pedig ez egy kézenfekvő kérdés.” – érveltél te.
Ekkor mélyen belenéztem a szemedbe. „Az élet értelme, az ok, amiért megteremtettem ezt az univerzumot, az az, hogy felnőjél.”
„Mármint az emberiség? Azt szeretnéd, hogy felnőjünk?”
„Nem. Csak azt, hogy te. Az egész univerzumot számodra készítettem. Minden megélt élettel növekedsz, érettebbé válsz és nagyobb, hatalmasabb intelligencia leszel.”
„Csak én? Mi van a többiekkel?”
„Nincsenek többiek. Ebben az univerzumban csak te meg én vagyunk.”
Üres tekintettel bámultál rám. „De… a többi ember a Földön…”
„Mind te vagy. Ők a különböző életeid.”
„Hogy mi? Én vagyok mindenki?”
„Kezded kapizsgálni.” – mondtam egy elismerő vállveregetés közepette.
„Én vagyok az összes ember, aki valaha is élt?”
„Vagy aki még valaha is fog, igen.”
„Én vagyok Abraham Lincoln?”
„Igen, meg John Wilkes Booth is te vagy.” – fűztem hozzá. (Aki megölte Lincoln-t. – a ford.)
„Én vagyok Hitler?” – kérdezted felháborodva.
„És te vagy a milliók is, akiket megölt.”
„Én vagyok Jézus?”
„És a milliók, akik őt követték.”
Ezután némaságba burkolóztál.
„Minden alkalommal, amikor valakinek ártasz, saját magadnak ártasz. Ugyanígy, minden kedves cselekedetedet is önmagaddal követted el. Minden boldog és szomorú pillanat, amit bármelyik ember megtapasztalt vagy meg fog tapasztalni, azt te tapasztalod.”
Ekkor elmerültél a gondolataidban.
„Miért?” – néztél rám kérdően. „Miért csinálod ezt?”
„Azért mert egy napon olyan leszel, mint én. Azért, mert ez az, aki te vagy. Olyan vagy, mint én. A gyermekem vagy.”
„Hűűű!” – mondtad hitetlenkedve. „Úgy érted, hogy én egy isten vagyok?”
„Nem, még nem. Még csak egy magzat vagy, aki növekvőben van. Amikor végigélted az összes emberi életet az időn keresztül, akkor eléggé felnőttél ahhoz, hogy megszülessél.”
„Szóval akkor az egész univerzum egy… egy…”
„Egy anyaméh, igen. De most ideje, hogy továbbmenj a következő életedbe.”
Majd utadra engedtelek.