Andy Weir: A TOJÁS

Fordította: Szintén ZenÉsz

Épp hazafelé tartottál, amikor meghaltál. Autóbaleset történt. Nem annyira különös, mégis végzetes baleset. Magad mögött hagytál egy feleséget és két gyereket. Fájdalommentes halálod volt. A mentősök mindent elkövettek, hogy megmentsenek, de mindhiába. A tested olyan sérüléseket szenvedett, hogy jobb is volt így, higgy nekem.

„Mi… mi történt?” – kérdezted. „Hol vagyok?”

„Meghaltál” – közöltem tárgyilagosan. Nem volt értelme a finomkodó szavaknak.

„Volt ott egy… egy teherautó, ami megcsúszott…”

„Ja” – mondtam én.

„Meg… meghaltam?” 

„Igen. De ne érezd magad rosszul emiatt. Az emberek meghalnak” – válaszoltam.

Körbenéztél. A semmi vett körül. Csak te és én voltunk ott.

„Mi ez a hely?” – kérdezted. „Ez lenne a túlvilág?”

„Többé kevésbé” – válaszoltam.

„Te lennél Isten?” – kérdezted.

„Aha” – feleltem. „Én lennék Isten.”

„A gyerekeim… a feleségem…”

„Mi van velük?”

„Velük minden rendben lesz?”

„Ez igen” – szóltam. „Csak most haltál meg, de a legfőbb gondod a családod. Ez jó dolog.”

Lenyűgözve néztél rám. Lehet, nem úgy néztem ki, mint ahogy Istent képzelted. Úgy néztem ki, akár egy átlagos ember. Vagy esetleg, nő. Talán egy homályos körvonalú alak voltam csupán. Mindenesetre inkább hasonlítottam egy gimnáziumi nyelvtantanárra, mint a mindenhatóra.

„Ne aggódj” – mondtam. „Minden rendben lesz. A gyermekeid szemében mindig a tökéletes apa képében fogsz tündökölni. Nem volt idejük megvető érzelmeket táplálniuk irántad. A feleséged kívülről sírni fog, de legbelül titkon megkönnyebbül majd. Az igazat megvallva, a házasságod már szétesőben volt, de ha ez vigasztal, a feleségednek nagy lelkiismeret-furdalása lesz a megkönnyebbülés miatt.”

„Ó” – mondtad. „És most mi fog történni? Megyek a menyországba vagy a pokolba vagy valahová?”

„Egyikbe sem” – feleltem. „Reinkarnálódni fogsz.”

„Á” – mondtad. „Szóval mégis a hinduknak volt igaza?”

„Minden vallásnak igaza volt a maga módján” – válaszoltam. „Sétálj egyet velem.”

Követtél, ahogy átléptünk az ürességen.

„Hová megyünk?” – kérdezted.

„Valójában sehová” – mondtam. „Csak jó sétálni, miközben beszélgetünk.”

„De akkor most mi a lényeg?” – kérdezted. „Amikor majd újra megszületek, csak egy üres lap leszek, nemde? 

„Igen, egy kisbaba.” 

„Az összes eddigi élményem, tapasztalatom és a tettek, amiket ebben az életemben elkövettem, már nem fognak számítani?”

„Ez nem egészen így van!” – válaszoltam. „Benned van minden tudás és tapasztalat, amelyeket az eddigi életeid során megszereztél. Csak most épp nem emlékszel rájuk.”

Megálltam, és a válladra tettem a kezem. „A lelked sokkal nagyszerűbb, gyönyörűbb és hatalmasabb, mint ahogy el tudod képzelni. Az emberi elme csak egy parányi részét tartalmazza annak, ami te vagy. Olyan ez, mint amikor beledugod az ujjad egy csésze vízbe, hogy megnézd, hideg-e vagy meleg. Egy apró részed teszed csak be a csészébe, de amikor kihúzod az ujjad, már meg is szereztél minden tapasztalatot, amit a víz magában hordozott. Egyetlen testben voltál az elmúlt 48 évben, vagyis még nem volt alkalmad kiteljesedni, átélni és átérezni mérhetetlen tudatod hátramaradt régióit. Ha elég sokáig lógunk itt együtt, idővel elkezdesz emlékezni mindenre. De nincs sok értelme, hogy ezt megtedd két élet között.”

„Mégis hányszor születtem akkor újjá ezidáig?

„Ó, sokszor. Sőt, rengetegszer. Megannyi különböző életben” – mondtam. 

„Ezúttal pedig egy kínai parasztlány fogsz lenni Krisztus után 540-ben.”

„Várj, mi van?” – dadogtad. „Vissza fogsz küldeni az időben?”

„Hát igen, gyakorlatilag. Az idő, ahogy te ismered, csak a ti univerzumotokban létezik. A dolgok máshogy mennek ott, ahonnan én jövök.”

„Honnan jöttél?” – kérdezted.

„Ó, persze” – magyaráztam. „Én is jöttem valahonnan. Máshonnan. És ott még több ilyen is van, mint én. Tudom, hogy szeretnéd tudni, milyen is ott, de őszintén szólva nem értenéd meg.”

„Ó” – sóhajtottál kissé kiábrándultan. „De várj csak! Ha különböző helyeken születek újjá az időben, akkor elvileg találkozhatok is magammal egy bizonyos pontban.”

„Persze. Ez állandóan megtörténik. Mindkét élet csak a saját élettartamával van tisztában, és ilyenkor természetesen nem is tudjátok, hogy valójában mi történik.”

„De akkor mi az értelme az egésznek?”

„Komolyan?” – kérdeztem. „Most komolyan azt akarod tudni, hogy mi az élet értelme? Nem túl általános ez egy kicsit?”

„Hát, elég észszerű kérdésnek tűnik.” – védekeztél.

Ekkor mélyen a szemedbe néztem. „Az Élet Értelme, az ok, amiért létrehoztam ezt az egész univerzumot az, hogy te fejlődhess.”

„Úgy érted, az emberiség? Azt szeretnéd, hogy mi fejlődjünk?”

„Nem, csak te! Az egész univerzumot csakis miattad hoztam létre. Minden élettel nősz, fejlődsz és kiteljesedsz, hogy idővel egy nagyobb és magasabb értelem váljon belőled.”

„Hogyhogy csak miattam? És mi van a többiekkel?”

„Nincsenek többiek” – feleltem. „Ebben az univerzumban csak te és én vagyunk.”

Nagyokat pislogtál rám. „De a többi ember a Földön…”

„Mind te vagy! Azok mind a te különböző inkarnációid.”

„Várj! Azt akarod mondani, hogy én vagyok mindenki?”

„Kezded már érteni” – mondtam, miközben elismerően megveregettem a hátad.

„Én lennék minden emberi lény, aki valaha élt?”

„És mindenki, aki valaha élni fog, igen.”

„Én volnék Abraham Lincoln?”

„És te vagy John Wilkes Booth is, aki meggyilkolta” – tettem hozzá.

„Én vagyok Hitler?” – kérdezted döbbenten.

„És te vagy az a rengeteg ember is, akiket megölt.”

„Én vagyok Jézus?”

„És az összes követője.”

Ekkor elhallgattál.

„Minden alkalommal, amikor hibáztatsz valakit, magadat hibáztatod” – mondtam. „Ugyanúgy minden egyes jó cselekedet, amit elkövetsz, olyan, mintha saját magaddal tennéd. Minden egyes örömteli vagy szomorú pillanat, amit valaha megtapasztaltak, vagy a jövőben fognak, azt mind te magad élted át.”

Elgondolkodtál egy időre.

„Miért?” – kérdezted. „Mi végre ez az egész?”

„Azért, mert egyszer majd te is olyanná válsz, mint én. Azért, mert te is az vagy, ami én is. Egy vagy te is az én fajomból. A gyermekem vagy.”

„Hohó” – szóltál döbbenten. „Azt akarod mondani, hogy én is egy isten volnék?”

„Nem. Még nem. Egyelőre egy magzat vagy. Még növésben vagy. Amikor majd idővel megéltél minden egyes emberi életet, készen fogsz állni, hogy megszüless.”

„Szóval az egész univerzum csak egy…

„…egy tojás” – válaszoltam. „És most itt az ideje, hogy továbblépj a következő életedbe.”

És utadra engedtelek.